Azt, hogy maszkot viselünk, kvázi felveszünk vagy eljátszunk egy viselkedési formát, mindössze azon egyszerű dologból következtetem, hogy civilizált társadalomban élünk, ahol természetesen elfogadott, hogy viselkedésünket eszerint "irányítjuk". Előfordulnak olyan helyzetek, amikor egy "ügy" sikeres véghezviteléhez határozottabban, erőszakosabban, kedvesebben, esetleg némi kegyes hazugságot megengedve szerepet játszunk. Vannak, akik ezt az évek alatt tökéletesre fejlesztették és most már professzionális szinten űzik. Persze ezek csak bizonyos ideig állják meg a helyüket, a maszk könnyen elmosódhat.
Saját tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy ezeket az álarcokat nem mindig tudatosan vesszük fel: a megfelelési kényszer néven definiált emberre nehezedő nyomás rendkívül jó sminkmester. Hiszen szeretnénk boldognak, probléma mentesnek, egészségesnek mutatni magunkat (aminek egyébként önmagában is jelentős pozitív hatása lehet, hiszen a "tanult optimizmus" alkalmazása is valahol ebben rejlik). De nem szabad elfelejteni a bölcs mondást: "nincs boldogtalanabb ember annál, mint aki boldog akar lenni".
Érdemes egy mondatban szót ejteni azon erőszakos sminklemosókról, akik nem várják meg, hogy az igazi énünk megcsillanjon a maszk alatt, hanem tépik, feszegetik az álarcunkat. Mindenáron tudni akarják, mi rejtőzik a maszk alatt, amihez így annál inkább ragaszkodunk... Titkon pedig arra vágyunk, hogy jöjjön valaki, aki kedvesen, gyengéd simogatással törli le rólunk az álarcot...akinek nem kell megfelelni, aki nem akar megváltoztatni, aki feltétel nélkül azért szeret, amilyenek valójában a maszk alatt vagyunk...
Ui: és nem mellesleg hű nézője és legjobb kritikusa "szerepjátékainknak", amiket az Élet színpadán játszunk...
Ui: és nem mellesleg hű nézője és legjobb kritikusa "szerepjátékainknak", amiket az Élet színpadán játszunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése